Tófalvi Gyula

Közgazdásznak indult, majd az egyetem második évében egy dolgozata miatt szakot kellett változtatnia; 1950-től a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) hallgatója lett.

Az egyetem elvégzése után az Elektromechanikai Vállalat (EMV) ionoszférakutató laboratóriumában lett fejlesztőmérnök. 1958-ban négy fejlesztőtársával közösen elnyerte a brüsszeli Világkiállítás Nagydíját (Grand-Prix) az IRX-típusú ionoszférakutató berendezés kifejlesztéséért. A következő évben ezen sikeréért Kossuth-díj II. fokozatot kapott (megosztva). Ebben az évben az első magyar televízióadó és antennarendszere fejlesztési munkálatainak irányítását végezte (a berendezés 1960-ban készült el).
1960-as évek végén már a színes televízió adóberendezések fejlesztésén dolgozott. 1965-ben nevezték ki az EMV főmérnökévé. Irányítás alatt 1968-ban elkészült a lakihegyi Kossuth adó új berendezése, majd megkezdődött a jászberényi rövidhullámú adóállomás fejlesztése (az ezzel kapcsolatos antenna- és tápvonalrendszerek munkája alapján lett műszaki doktor, majd 1974-ben a műszaki tudományok kandidátusa). 1975-ben megvált az EMV-től.

1975-1980 között a Magyar Híradástechnikai Egyesülés (MHE) műszaki elnökhelyetteseként végzett fejlesztőmunkát.
1980-ban a Távközlési Kutató Intézet (TKI) tudományos igazgatója lett.

1992-1997 között a Magyar Űrkutatási Iroda (MŰI) alapítója és ügyvezető igazgatója; az Űrkutatási Tudományos Tanács (ŰTT) elnöke volt.
Emellett 1983-tól a Híradástechnika című lap főszerkesztője és 1984-ben a Híradástechnikai Tudományos Egyesület (HTE) főtitkára, később elnöke. A BME-n címzetes egyetemi tanárként oktatott, adástechnikai szakmérnököket képzett. A Magyar Mérnökakadémia egyik alapító tagja volt (1990).

Kitüntetései: megosztott Kossuth-díj (magyar állam, 1959); Puskás Tivadar-díj (HTE, 1977, 1991); MTESZ-díj (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, 1984); Eötvös Loránd-díj (Minisztertanács, 1985); Fonó Albert díja (Magyar Asztronautikai Társaság (MANT), 1995).